Helytörténet

Sárköz:

Sárköz a honfoglalás idején Dél-Magyarországon, a Duna folyó mentén, a Megyer törzs szálláshelyének déli vidékén helyezkedett el, s az itt lakók valószínűleg a határvonalakat védték, illetve a kereskedelmi utakat felügyelték.


A középkorban sok apátságot hoztak létre ezen a vidéken, ezzel erősítve a keresztény vallást a pogány életmóddal és kultúrával szemben. Így jött létre pl. a bátai apátság 1092-ben, a bátaszéki apátság 1142-ben.
A honfoglalás előtti múltjáról sajnos nincsenek adatok, de vannak ezzel szemben feltevések, melyek bizony néha egymásnak ellentmondanak. A legvalószínűbb, hogy a honfoglaló magyarok egyes vezéri törzsei, szláv, avar és besenyő törzsek vegyültek lassan a sárközi néppé.

A szekszárdi Bakta-hegytől a bátai hegyoromig jobb kéz felől a mohácsi dombsor, balról az Öreg-Dunát kísérő mocsári erdők határolják.
Szűken vett Sárköz, mely földrajzi határokon belül esik: Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta. (Ma is őket tekintik néprajzi értelemben Sárköznek.)



Idegenek számára egy bejárhatatlan lápvilág volt ez a hely, melyről a ’sár-köz’ név is árulkodik. Zavaros időkben az itt élő népek behúzódtak a mocsárral körülvett vidékre, békeidőben visszaköltöztek a szélekre.
Saját védelmükre vízszabályozó csatornákat (úgynevezett fokokat) hoztak létre az utak elvágása céljából.
Sárköz népe a török vészt mintegy 40%-ban élte túl, ellenben a hódoltság többi részével, ahol a pusztulás 80-100% közé esett.

Érdekesség az is, hogy a sárközi emberek nemesek voltak.
Óriási jelentőségű eseményt jelentett számukra a reformáció, mivel ez lett a teljes összeolvadás segítője, ugyanis Sárköz minden lakója egységesen felvette a református hitet.


Életük másik nagy változását a Duna szabályozása, a mocsarak lecsapolása hozta. Felszínre kerültek a jó termőföldek. A megnövekedett termőterület magával hozta a gazdálkodás változását is. Néhány év alatt megsokszorozódott jövedelmük, mondhatni meggazdagodtak, így életfeltételeik is megváltoztak.
A lápvilági társadalom, mely viszonylag homogén volt, most rétegekre bomlott. Később új jövevényekkel is bővült a hely (katolikusok, rácok, szerbek). Befogadásuk egyetlen feltétele az volt, hogy alá kellett vetni magukat a sárközi életformának. Ahol nem teljesítették e feltételt, ott szembenállások alakultak ki. (Pl.: Báta két része: Felszeg és Alszeg, református-katolikus szembenállás miatt.)


A sok újításból kifolyólag szinte minden az enyészeté lett. Modern tárgyak váltották fel az ősi dolgokat. Közben lassan szinte teljesen eltűnt a meghitt vízi világ.
Az 1800-as évek elején megkezdődött az úgynevezett ’egykézés’, azaz az asszonyok egy gyereket szültek, hogy a vagyonuk, földjeik ne osztódjanak meg.
A mocsártól megszabadulva fellélegeztek, de azért az ősi talajon maradtak. Mindezek ellenére sárköziek maradtak, és még a 20. században is szívesen használták díszítéseiket, ősi szőtteseiket, sokáig hordták népviseletüket, beszédüket és szokásaikat is megőrizték.


Szeremle:


Szeremle Bajától délre, a déli határ közelében elterülő, magát sárközinek valló, magyar település. Csodálatos látvány tárul az arra utazó szeme elé, mikor megpillantja a távolban a falu apró házai közül kimagasló templomot.
A kis falut körülöleli a Gemenci-erdő, a Duna és annak egy holtága, a Sugovica. E három természeti csoda – bár sokszor a falu ellenségei is voltak – biztosította a megélhetést az itt élő emberek számára hosszú évszázadokon keresztül. Lakossága a mohácsi vészig római katolikus volt, majd Sárközzel egységesen felvette a református vallást.


A történelem során a falu népe többször is költözködött. Volt, hogy a Duna jobb partján, Sárközben lehetett megtalálni; máskor a Sugovica túlpartján, az úgynevezett Pandúr-szigetben; míg 1772-ben visszatért eredeti, egyben mai helyére. Arra a helyre, ahol már a bronzkorban is éltek emberek. Erre szolgálnak bizonyítékul a falu alatt talált urnatemetőből előkerült kerámia leletek is.

A honfoglaláskor Botond törzse telepedett erre a vidékre, így akár Botond leszármazottaiként is tekinthetünk Szeremle őslakosságára.
Ez az ősréginek mondható település egykor Bodrog vármegyéhez tartozott.

Első írásos emlékünk,mely a falu meglétéről árulkodik,1090-ből maradt fenn. A 14-15. századból is számtalan anyag maradt a faluról. Ilyenek a Zichy-okmánytárból előkerült oklevelek. Ezekből kiderült, hogy Szeremle egykor szabad királyi város rangot viselt.
Informálódhatunk ezáltal a falu korábbi neveiről is: volt például Zeremlyian, Zeremlian, Seremlyn, Sceremlen stb.
Az 1779-es fennmaradt feljegyzésekben „Szeremlye”-ként van már feltüntetve.


A 18. századi Szeremle is a Duna árterében helyezkedett el. Főként állattartással foglalkoztak, vagy bérelt földeket műveltek, ám ekkor a falut körülvevő határföldeket még nem tudták hasznosítani az állandó vízveszély miatt. Csak a 19. században épültek meg az első védőgátak, melyek sokat segítettek a gazdaság fellendülésében, ezen kívül a későbbi Duna szabályozás is sokat segített.

Egész Sárköz, így Szeremle területén is nagy szerepe volt a borkészítésnek. Ám köztudott, hogy a legjobb szőlők hegyoldalban teremnek, így a Duna másik oldalán fekvő, Dunaszekcső nevű település déli hegyoldalait bérelték vagy vették meg tanyának a szőlőtermeléshez. Ha elérkezik szüret ideje, ma is mondják: „Lemögyünk a högyre.”


Végezetül azzal zárnám a Szeremle helytörténetéről szóló információt, melyre a hagyományokon kívül a legbüszkébbek az itteni lakosok, beleértve jómagamat is:
Az 1731-es adatok is arról tanúskodnak, hogy Szeremlén csak magyar lakosok voltak, legalábbis mind annak vallották magukat. Ez az adat Csák Imre kalocsai érsek uradalmának vizsgálati anyagából derült ki.


Hagyományőrzés:

Sok ünnepre, jeles napra volt lehetősége és alkalma a szeremleieknek. Most csak néhányat szeretnék kiemelni. Azokat, amelyek táncra is adtak lehetőséget, illetve egy-egy mozzanata eltér az ország más részein tartott szokásoktól.

• Szőlőőrzés: A falu életében nagy szerepe volt a bortermelésnek. Mikor a szőlő érni kezdett, a fiatal lányok néhány hétre kiköltöztek a tanyákra, azzal a feladattal, hogy kereplőkkel és kolompokkal zajt csapva megőrizzék a termést a madaraktól. A mulatság a szüretek után történt, nagy lakomával, italozással, táncmulatsággal ünnepelték a munka végét.( Később ebből a népi hagyományból alakult ki a szüreti bál.)


• Szüreti bál: Lóval, lovas kocsikkal járták végig a falut, zenekar kísérte a menetet, énekeltek, táncoltak, mulatoztak. Szép szőlőkből, almából, paprikából, kukoricából úgynevezett koronaszőlőt készítettek, ezt vitték végig a falun. Majd este a bálban ezt elárverezték. A szőlőt csőszök őrizték, akik a tolvajokat megbüntették.


• Lakodalom: A párválasztásnál Sárközben (így Szeremlén is) többnyire a szülők szemelték ki gyermekük jövendőbelijét. A házasságkötés viszonylag fiatal korban zajlott, amit megelőzött a leánykérés. (Ide szülők, rokonok mentek.)
Szeremlén szokás volt az úgynevezett ’hupogás’, mikor is hamuval telt rossz edényeket, cserepeket, tollakat, rossz limlomokat dobáltak a kapuhoz, közben a lányok és legények énekeltek. A menyasszonynak ezt hajnalig el kellett takarítania. Ha nem történt meg a takarítás időben, akkor lustának minősítették, ellenkező esetben munkaszerető, rendes asszonynak kiáltották ki.
E mulatság a sárközi településeken akár egy hétig is eltartott az előkészületekkel, leánykéréssel, esküvővel, lakomákkal, karikázókkal, táncokkal, kötözéssel (mikor bekötik a lány fejét), lakodalmi ceremóniával együtt.
(Ez a leírás egy igencsak tömör vázlat, ha elejétől végéig le akarnék írni egy lakodalmi mulatságot, akár egy rövidebb könyvnek is nekiállhatnék.)


• Húsvét: A húsvétot mindenhol megünnepelték, illetve ünneplik ma is országszerte. Csak azért szeretnék róla írni néhány sort, mert Szeremlén a hétfői locsolkodáson kívül volt egy különös szokás, a hintáztatás. (Sajnos képet nem találtam róla.)
Mivel húsvétkor nem illett táncba menni, valamivel el kellett ütni az időt. A legények venyigéből hintát készítettek, ráerősítettek egy deszkát, és ezt a falu nagyobb fáira akasztották fel. Itt hintáztatták a fiúk a lányokat, mégpedig oly módon, hogy egy legény lökte a hintát, kettő pedig kötéllel húzta, azaz ’vetötte’ a lányt. Mivel a faluban több helyen készítettek ilyen hintát, minden leány sorra kerülhetett. Amíg egy leány hintázott, addig a többiek énekeltek.


• Pünkösd: A legkülönösebb ünnepünk, illetve táncalkalmunk Szeremlén a pünkösdi ladikázás. Ez is a fiatalok egyik kedvelt ünnepi szórakozása volt. Az istentisztelet után a legények feldíszítették zöld ágakkal csónakjaikat, melyek ott ringatóztak a Sugovica partján. A lányok, menyecskék ünneplőbe öltözve, csoportokban sétálgattak, énekszóval a töltésen, kezükben virágot vagy pántlikát tartva. Lassan a falu népe is összegyűlt nézelődni. A fiúk néha három-négy ladikot összekötöttek, hogy többen tudjanak együtt ladikázni. Amikor a lányok leértek a vízhez, a fiúk ’ladikba szólították’ a lányokat. Így teltek meg a ladikok, amikben a vízen ringatózva énekeltek, zenéltek. Ezt táncmulatság követte a Sugovica túlpartján lévő Pandúr -sziget szélén. E hagyomány már dédszüleink idején kihalóban volt. A 70-es évek végén egy régi tánccsoportban merült fel az ötlet, hogy elevenítsük fel újra e népszokást, melyet mindenki támogatott.


• Fonás: A fonás is jeles napjaink közé sorolható. Ez a foglalatosság a lányokat, asszonyokat érintette, főként a téli napokon. Általában egy háznál több leány jött össze. A házigazda nemegyszer főzött a társaságnak. A munkát fiúk-lányok énekszóval és tréfálkozással kísérték. Néha a legények is betévedtek a fonóba. Előbb-utóbb a munkát felváltotta a játék, olykor tánc is előfordult.


• Disznótor: E jeles esemény is a téli napok elmaradhatatlan szokásai közé tartozott. A munka nagy részét a felkért böllérek végezték. Az esemény vacsorával zárult, ahol nemegyszer megjelentek zenészek, és nagy mulatozással végződött a nap. Valahol csak dalolással fejeződött be a tor. A legtöbb esetben viszont maszkákra emlékeznek. Ezek olyan férfiak és nők voltak, akik felismerhetetlenségig rongyokba, maskarába öltözve, hívás nélkül jelentek meg a vacsora idején. Jó hangulatot teremtettek, énekeltek, táncoltak.


• Májusfaállítás: A májusfaállítás nagy eseménynek számított Szeremlén. A legények nyárfát loptak az erdőből, és azt vitték a kiszemelt lánynak április utolsó estéjén. Amíg a lányok ezt feldíszítették színes szalagokkal, addig bent a konyhában készült a finom borsoskalács, amivel a fiúkat megvendégelték. Táncos eseménynek a fa kitáncolása számított, amely május utolsó napjára esett. Összegyűltek egy-egy háznál a legények, gyerekek, lányok, s a fa körül énekeltek, táncoltak. Volt, hogy zenészek is odakerültek. Majd éjszaka a legények kiásták a fát.